Elmúltak a pórázos napok meg madzagos reggeli séták. Pár napja elengedtem, egyszer még elrohant, de tíz perc múlva visszajött, utána meg már csak a környéken rohan mint valami eszeveszett.

Érdekes mennyi hülyeséget képes a két kutya egymástól megtanulni. Például Győző, aki nyugodtan várt a séták előtt, induláskor, hogy az ember rátegye a pórázt, nyakörvet, egy ideje eltanulta PrezLeetől, hogy induláskor őrjöngeni, toporzékolni kell, és amekkora behemót ez nem a legokosabb dolog amit tehetne. Már szinte az ablakot is betörte vagy kétszer, illetve az ajtót is nekifogott a lábával matatni, mert úgy látta PrezLeetől. Annak ellenére “megrúgja” az ajtót, hogy ő nem jön be a lakásba…

Úgy látszik mégiscsak maradt valami a PrezLee fejben arról, hogy miként kell labdázni. Valahogy PrezLee soha nem érdeklődött nagyon a labda iránt. Az igazság az, hogy igazán semmi iránt nem érdeklődött, csak a rohangálás után, de azután nagyon. A labdával annyit értem el, hogy otthon, a szobában egy teniszlabdával eljátszódtunk, de amint kimentünk a zöldbe, azonnal elvesztette minden érdeklődését a labda iránt. Vagy a kacsa, vagy a bot, vagy bármit.

Na de ma talált egy labdát az udvaron. És nekifogott vele labdázni, egyedül. Feldobta, elkapta, szaladt vele, szaladt Győző elől, majd leejtette és begurult az autó alá. Ekkor addig ugatott, ott állva a kocsi mellett, míg meg nem untam, ki nem mentem és kihalásztam neki a labdát.

Azt hiszem ha jó sokat fog élni, akkor a végén kimondottan “normális” eb lesz belőle. Mondjuk olyan 50 éves kora fele. 😀 Mondanám, hogy “későn érik”, de már 3 éves a lelkem…

De nem azért nemnormális mert dobermann, hanem maga ő mint egyetlen példány nem normális, el van menve az esze otthonról vagy inkább soha nem is volt.

Ma kicsivel korábban indultunk sétálni. Még jó sötét volt kint. Nem ment messzire, körülöttünk rohant. De mi úgy mentünk, hogy minden lépést ki kellett tapogatózni, annyira sötét volt. Ő meg elsepert mellettünk százhetvennel, majd cikázott jobbra, meg balra. Nem láttuk, merre jár éppen csak hallottuk a lábai dübörgését, az egyenletes “rohanó szuszogását”, majd elsuhant mellettünk. Nem tudom, hogy csinálja, milyen érzékszervekkel méri be, de igencsak jól érzékeli a dolgokat a sötétben is. Ami még érdekesebb, hogy a terep ahol rohangált ma, az nem egyenes, hanem dimbes-dombos, sáncok, bokrok vannak. Nyögni nem nyögött, gondolom nem ment neki semminek se fejjel, nyikkanni se nyikkant és puffanást sem hallottunk.  Mivel sántítani sem sántít, feltételezem, hogy jól elvan a sötétben.

Mármint kezd megjönni az esze. Ma hajnalban indultunk volna sétálni. Csakhogy PrezLee kirohant a kapun és rajtam még nem volt kabát. Míg bejöttem felvenni, ő már túl volt hegyen völgyön. “előhalásztuk” Győzőt, majd elindultunk felfele a domboldalon. PrezLee után kiáltottam sokszor, de sehol semmi válasz. Hát elmentünk a szokásos hídig, majd visszajöttünk, gondoltam letesszük Győzőt majd elindulunk felkutatni őkegyelmét. Ezt persze abban az esetben ha nem-e ért ő haza hamarabb.

Hazaértünk és mit látok: a kapu ne van zárva. Jó. Már biztos voltam benne, hogy PrezLee nincs otthon. De a szobánk ajtaja nyitva… Hmm ez már gyanús volt eleve, mivel ő szokta nyitva hagyni. A konyha ajtó is nyitva. És lám lám egy sunyító PrezLee van az ajtóba… kérdem tőle: hol voltál… csak ereszkedik le. Na gyere a helyedre… látszott rajta, hogy azt se tudja, hogy most mi lesz.

Nagyon remélem, hogy most már abba marad ez az egész. Jelek mutatkoznak, mivel ma a malacok etető edényét nyalta fényesre, ezer szerint nagyon éhes volt. Eddig evett, de nem valami nagy étvággyal.

Amit azonban már nagyon unok, az a pórázon való sétáltatás. Hiszen itt a domb, mi vagyunk meg a hegyi kecskék általában (na jó a juhcsorda néha), és mégis pórázon kell vinnem az ebet, mert egyszerűen se szó se beszéd elmegy és amilyen gyorsan rohan akár a pár kilométerre levő szomszéd faluban is kiköthet.

PrezLee egy remek házőrző. Ami fantasztikus még benne, hogy ha engedélyezve van az idegen belépése az udvarra azután már neki nincs több baja az érkezővel. Biztosan nem csak dobermannra jellemző ez a tulajdonság de Győző mérőben más természet. Ő akkor is védi az udvart, ha mi már rég beengedtük a látogatót.  PrezLee igencsak éber. Vagyis minden kis mozgásra azonnal hevesen reagál. Legyen az ember, kutya vagy macska rögtön lehet tudni ha végigment valaki az utcán. A dobermann aránylag ugatós kutya. PrezLee sem tesz kivételt, van amikor csak kedvtelésből ugat, de minden alkalommal ha jelezni akar valamit akkor is ugat. Győző azonban érdekes módon kevesebbet ugat, de néha belefeledkezik valami bugyuta vakkantgatásba és komolyan rá kell szólni, hogy hagyja abba. Láttuk azt is, hogy az udvaron jött ment, valószínűleg unatkozott is egy kicsit és vakkantgatott, lépet kettőt hármat, megint vakkantott megint ment, nem is nézett semmi fele. Mikor rászóltam, hogy kész, megijedt mint aki valami más világról van visszarántva a realitásba :)))

Amire kíváncsi lennék, hogy mit kezdene magával PrezLee mondjuk egy olyan helyen ahol napokig nem jár senki :))) Unalmában a madarakat is megugatná 😀

Március 29-én töltötte PrezLee uraság a 3 évet. Hihetetlen milyen hamar eltelt ez az idő, hiszen még most volt egy pirinkó kis bugyuta szőrmók és nézd mi lett belőle! Nem kapott tortát meg ilyent, ellenben játszhatott a kacsával több mint tíz percet. Voltunk sétálni is egyet, de továbbra is szigorúan tart a pórázos jövés menés. Nem kockáztathatom, hogy megint elszökjön és egyedül kóvályogjon mint tette a minap is. Nem említettem, mert nem volt rá időm, de nagyon mérges voltam rá. Mérlegre került az is, hogy ivartalanítva legyen, de még egy ideig megúszta. Az egyik dolog amiért megtettem volna az agresszivitása.  Kétszer megmorgott, jóformán ok nélkül.  Egyszer mert merészeltem megveregetni az oldalát, másodszor mert erélyesen mertem rendre utasítani amikor ellógott itthonról és két órán keresztül elvolt. Aztán helyre került kissé az agya, bár most már egy hete pórázon sétálunk. Nincs több szabadon rohangálás, szigorúan 5 méter és kész. Az udvaron jöhet mehet, be van csukva a kapu, az utcán meg póráz.

Ahogy elnézem az oldalbordájáról, a szerelem még tart. Amikor eltűnnek a bordái ismét, akkor elmúlt a környékbeli szukák tüzelése is. Ja és azután feltűnik, hogy mi is létezünk. Addig nem nagyon vesz észre, nem jön simogatást kunyerálni. Megszűnik a tutulása is, abbamarad a felesleges nyöszörgés.

Na jó. Egy nap voltunk egy nagyobb sétán. És mikor jó messze kerültünk a veszély forrásoktól elengedtem. Nem ment világgá, ott körözött körülöttünk. De ekkor már nem voltunk az általa már jól ismert területen.

Amúgy rendes eb, nagy figura.