Ma is több mint 13 kilométert tekeregtünk. Szerencsére modern GPS divájszokkal vagyunk felszerelkezve, meg ilyen olyan tracking program van rajta és az szépen jelzi mennyit mentünk. Mi. Azt, hogy a kutya mennyit tesz meg fogalmam sincs, de biztos 5x annyit mint amennyit mi. PrezLee biztosan. Győző csak 1.5x annyit mint mi, ő sokkal lassúbb fajzat.

PrezLee azonban nem normális, és a városban azt sem tudom mit csináltam volna vele. Legalábbis jelenleg itt falun neki ideális, kedvére mozoghat, az udvar messze nem elég neki. Győző már jobban megelégedne rövidebb sétákkal, és az udvaron ténfergéssel, ki is fárad, de azért mikor indulunk ő is nagyon boldogan ugrabugrál.

PrezLee “veszedelmesen” sokat rohangál. Olyan is előfordult, hogy negyed órát el volt tűnve, mindez olyan helyen ahol kilométerekre nem volt semmi, és rohant fel le, láttuk a dombokon, majd mégis oda talált ahol mi voltunk. Ezzel szembe Győző egyszer indult el PrezLee után, PrezLee a nyúl után, de PrezLee miután üvöltve kergette a nyuszit, és az már jól elrohant tőle, szépen ívben kanyarodott majd szélsebesen visszatért hozzánk. Győző persze csak fél utat tett meg, mert jóval hamarabb hátra maradt, majd PrezLeetől is lemaradt és egyszer csak egyedül találta magát a kerek erdő közepén. Hiába kiabáltunk, biza ő nem hallotta, és nekiindult hanyatt homlok visszafele azon az úton ahol mi jöttünk. Hamarosan azonban észbe kaphatott, hogy ott nem vagyunk, mert mi is visszafele indultunk és egyszer csak találkoztunk. Teljes rémület volt a szemében…

Szóval… PrezLee, meg úgy amúgy a doberman is ideális sportkutya. Tényleg igaz az amit a kutyás könyvek írnak a fajtáról, hogy fáradhatatlan, de az is, hogy iszonyat nagy a mozgás igénye, ha ezt nem kapja meg, valamit fog “okoskodni”, és szétszedi a házat is.

“ezer éve” nem írtam semmit… igaz, nem nagyon történik semmi említésre méltó. Pedig minden napra jut valami “kutyás élmény”.

A szófogadás még mindig nem az erőssége az úrfinak, de valamit javult a helyzet. Többször “megjártuk”, hogy vészesebb helyzetben, elsőre be lehetett hívni, ami komoly tátott szájjal maradást illetve meglepetést okozott bennem. Nem kellett kiordítani a tüdőmet a helyéről, csak egy “gyere ide azonnal” elég volt.  Történt ez olyan esetben ha séta közben valami állatcsordába ütköztünk, vagy ember jelent meg a “sarkon”. Ellenben időnként mégis felülbírálja a parancsaimat, olykor olykor elmegy és negyed óra múlva bukkan fel valahonnan.

Tegnap lefele baktattunk éppen, jó rálátással az előttünk elterülő mezőre és egyszer csak egy ismerős barna formát tekintek meg a messzeségben. Hát PrezLee volt, úgy rohant mint egy eszeveszett kerge birka. Kiáltottam utána és szinte porfelhő keletkezett a fékezése nyomán. Azt hiszem jelen esetben PrezLee lokalizációs “divájsza” nem működött a legjobban, mert a bokorban való bóklászás után elveszíthetett szem elől és elindult veszettül a már általa ismert úton hazafele.

PrezLee és Győző kedvenc szórakozása a sárba, vízbe ücsörgés. Ennek következtében minden alkalommal egy szép kutyával indulunk el, és visszajövünk egy “ronda disznóval” Győző személyében, illetve egy másik, nem annyira ronda, de irgalmatlanul “büdös disznóval”. Persze ő is ugyanolyan sáros, csakhogy rajta nem látszik az iszappakolás.

Szinte mindegy, hogy tó, patak vagy csak 10 centi átmérőjű pocsolyával találkozunk, PrezLee is meg Győző is igyekszik minden áron bele feküdni a dagonyába. Persze ha szerencsések, azelőtt nem sokkal a bivaly csorda feküdt épp benne, így el lehet képzelni miféle illatanyagokkal érkeznek vissza…

Mostanság egyszer kétszer kint hagytam éjszakára az udvaron. Persze ez csak akkor lehetséges akár csak megpróbálni is, ha nem esik az eső. Ugyanis az első cseppekre azonnal megy, nyitja az ajtókat és elfoglalja a helyét a konyhában.  Az egész úgy kezdődött, hogy későbbig dolgoztam. Nyitva volt az ajtó a szobámnál, ő meg előszeretettel heverészett az udvaron, az ajtó előtt. Első napokban éjjel vittel “lefektetni”, vagyis a helyére, miután én is befejeztem a dolgaimat. De egy adott pillanatban olyan jól elvolt a pokrócán, hogy nem akaródzott neki bemenni. Rendben, kint hagytam.  Olyan hajnal fele hallottam, hogy bement. Így folyt ez pár napig, utána nekifogott esni az eső. Az éjjel megint kint maradt, reggel fele azonban hallottam amint betessékelték a házba 😀 Történetesen ha az udvaron van többet ugat mint a lakásban 😀 S akkor kb így nem lesz még nyáron sem udvari kutya PrezLee…

Azon nevettünk a minap, hogy mire PrezLee jó öreg kutya lesz, eléri a teljesen kezelhető, normálisnak nevezhető kutya minősítést. Már nagyon sokat javult… például másfél éves korában kimentem vele és barátokkal csillagokat bámulni az éjszakába, ki a domboldalra és persze vittem a kutyát is. Eredmény? Időnként meglátogatott, ellenőrizte a jelenlétem majd elhúzott az ördög tudja hova. A sötétben nem láttam… Szerencsére jó lakatlan vidéken voltunk, tehát lehetett hagyni.

A tegnap este kimentünk holdat fotózni, és biza a drága ebem NEM tűnt el. Ezen nagyon elcsodálkoztam… Mármint az eltűnést nem úgy kell venni, hogy elmegy aztán nem jön vissza, hanem, hogy jó messzire rohan, majd vissza, majd ismét elrohan és öt-tíz percenként visszatér mint valami bolygó hollandi. Amikor haza fele vettük az utunkat ő is ott loholt a nyomunkban…

Most azonban érdekes dolog történt. Felállítottam a háromlábat, PrezLee meg olyan 2 méterre tőle szépen helyet foglalt, majd felállt, körözött egyet, de annyira ment csak, hogy a sötétben is láttam merre van, majd vissza jött, megint leült…

És a “gyere ide” is egyre gyakrabban működik 😀 Remek!

Már egy jó ideje véget ért a “háború”. PrezLee egészen normálisan viselkedik (persze “ahhoz képest”). Előfordul olyan is, hogy elég egyszer szólni, hogy “gyere ide” és jön.  Naponta hatalmasakat sétálunk, ketten Győzővel elvannak. A minap összeverekedtek, ugyanis PrezLee nekifogott játszani, póráz cibálósat, de olyan tipikus dobermannpsan, hangoskodva, hörögve, morogva, mire Győző teljesen félreértette a dolgokat és azt hitte támad. A békésen legelésző Győző meg nekirontott PrezLeenek. Bakalódtak egy ideig, nálam nem volt semmi csak a póráz, így igyekeztem lekiabálni a fejüket, meg csapkodtam amelyiket értem a pórázzal. Végül abbahagyták. Komoly baja nem lett egyiknek sem, a PrezLee nyakán egy kis seb, a Győző szája szélén meg valószínűleg saját magát harapta meg.

Ezen kívül hetekig békésen elvannak, annak ellenére, hogy PrezLee időnként rendre akarja tanítani Győzőt. Győző meg mint említettem, kissé birka szokott lenni, mindezt tűri.

A séták fénypontjai a pocsolyák, patakok és tavak. Mindkét kutya bizi bolond, messziről észreveszik és rohannak majd csobbannak. Mivel a víz általában kicsi, Győző előszeretettel fekszik bele. Majd fekve marad egy ideig a pocsolyába.

Valamelyik nap PrezLee igencsak fura dolgot művelt: séta közben valami állatot láthatott, mert eszeveszetten üvöltve vetette magát be az erdőbe. Egyszer már találkoztunk ilyen viselkedéssel, de akkor egy nyúl szökött fel hirtelen majdnem az orrunk előtt, és míg elengedtem PrezLeet elég jó nagy távolságra sikerült a nyúlnak rohannia. PrezLee esélytelen volt, éppen ezért elengedtem hadd “vadásszon”… Látni kellett volna azt az igyekezetet, majdhogynem helyben rohant úgy indult, a fű meg a föld röppent mögötte és elkezdett üvölteni: frusztrálta, hogy nem éri el. Nos ugyanezt az üvöltést hangoztatta el most is, majd jó 5 perc után ért vissza igencsak lógó nyelvvel.

PrezLee remek házőrző. Egyetlen baja van: sunyit csendben majd időnként úgy véli most védenie kell a házat, udvart és ekkor mindenféle előjel nélkül egyszer csak hirtelen nagyon heves ugatásba kezd. Nem egyszer ijesztett meg, úgy hogy eldobtam a kezemből az egeret… annyira váratlanul ért a békésen pihenő kutya hirtelen ugatása a nagy csendben. Ugyanis kezdek rájönni, hogy dobermannok esetében nem az a fontos, hogy MI mit gondolunk megugatni valónak, hanem náluk egy külön rendszer van, és azt komolyan be is kell tartani. Ezért nehéz eldönteni, hogy most csak a légy zizsgését ugatta meg, vagy tényleg valami “komoly bajra” figyelmeztet: elmegy egy autó az utcán, vagy egy szomszéd sétál fel alá.

Időnként különösen jól elszórakozunk ketten: mint valami lökött gyerekek. A különbség az, hogy egyikünk se gyerek. Az egész úgy kezdődik, hogy PrezLee bejön a szobába és mereven néz. Nagyon hülyén tud nézni, ha komolyan venném, azt hinném a nyakamat nézni, de nem… csak néz. Hogy mire gondol, csak ő tudja, de nagyon komoly Putin képe van. Én is nézem olyankor. Sőt, erősen szigorú szemekkel nézek rá. Meg közeledek felé. Ő is néz. Én is nézem. Így nézzük egymást. Majd következik az a pillanat amikor elkezdek vigyorogni és már ő is jóformán várja. Minden porcikája kezd megfeszülni… ijesztő messziről a jelenet… azzal fejeződik be, hogy hirtelen jön a “buuuuu”…. mire formálisan elvigyorogja magát ő is, eltűnik a ráncolt homlok, majd egy “támadás” szerű ugrással kilibben az udvarra….

Ma kiderült melyek a hegyes vágott dobermann fül hátrányai 😀 A reggeli séta alkalmával egy kisebb szélviharba keveredtünk. A rakoncátlan szél meg belefújt PrezLee fülébe és csiklandozta 😀 Szegény PrezLee kezdetben nem tudta mi a csoda ez, majd minduntalan rázta a fejét. Győző rá se rántott a szélre.

Amúgy meg egy két “hisztin” kívül PrezLee egészen rendes volt. Sőt a lábhoz fogalmát is ismerte ma, meg a “gyere ide”-t sem az idegen szavak szótárában kezdte előbb keresni, hanem egyből végrehajtotta. Úgy látszik valamikor őszig megúsztuk a “bolond dobermann szindrómát”.