Kategória: Ontopic

PrezLee imádja az ágyat… eddig egyszerű volt, hiszen kezdetben alig tudott két lábbal feltámaszkodni rá, no meg felmászni képtelen volt. Minden egyes próbálkozása alkalmával leszedtem, megszidtam érte, elértünk annyit, hogy ha feltápászkodott akkor elég volt a helyemről felállni és “nagy mérgesen” szólni, hogy “le onnan!” erre lement… fordult egyet és most már csak azért is alapon vissza. Ezt eljátszottuk rengetegszer. Persze egyszerűbb lett volna néhányszor esetleg rácsapni, de ezt nem akartam. Így is meg fogja tanulni… kicsit több ideghúrt húzogatva de végül megtanulja.

Igen ám de PrezLee megnőtt … épp akkorára, hogy az ágyra való felugrás pont tökéletesre sikerül, anélkül, hogy ezen kéne erőlködjön… és ilyenkor csak azon kapom, hogy nemcsak, hogy felugrik, de olyan gyorsan birtokba veszi az ágyat, lefekszik és látszik a kis huncut pofiján, hogy mindezt mennyire élvezi. Még süt a huncutság ami lerí róla, mindig nevetnem kell rajta, de muszáj mindig leparancsolnom. S akkor már volt olyan is, hogy lecibáltam az ágyról, megszidtam és erre ő nekifogott rohangálni a szobába, hörögve, ugatva ide oda ugrált, majd úgy intézte, hogy egy ugrásból fent volt a következőből lent… pont mint a “rossz” gyerekek, akik tudják, hogy nem szabad, de azért próbálkozik, lássa tényleg komolyan gondolta az ember vagy azért vannak kiskapuk… pechére nincsenek 😀

PrezLee úrfi nagyon szeret ücsörögni a balkonon. Ez általában úgy kezdődik, hogy kinyitom a balkon ajtót, hogy szellőztessek, ő meg kimegy és leül az egyik sarokba, nézi a forgalmat. Igen ám de mindezt megteszi akárhányszor kinyitom a balkon ajtót. Most már jöhetne akár villamos is (még szerencse, hogy nem jár erre), nem érdekli, csak bámészkodik és nézelődik. Ugatni szerencsére nem ugat. Mert nem igazán hiányzik, hogy ugasson mindenért.

Először mikor kimentünk a balkonra, olyan aranyos volt… rácsodálkozott a világra, majd az első busz hangjától egy kicsit megijedt és beszaladt. Én meg hagytam. Nem babusgattam, nem vigasztaltam, egyszerűen tovább cigarettáztam a balkonon. És visszajött magától, buszhangra ismét bejött. De látszott rajta, hogy nem az a pánikszerű rohanás mint amit például Tedi kutyám művelt petárda hangjára, vagy amit Balázs a dörgés hangjára. És harmadik negyedik busz után már nem ment egészen be, hanem csak kicsit belépett, félig kint maradva… gondolom rájött magától, hogy ejsze nagy hang és sehol semmi, mert most már akármi mehet el, ő csak költőien megnézi és tovább mereng…

Labda, dobozka és a többi apró játék… Még nem igazán labdamániás, de ha kedve van akkor szeret ezekkel játszani. És nem is ennyi… nagyon ügyesen visszahozza, és korához képest nagyon ügyesen ideadja, hogy ismét dobjam el neki. No meg néha azon veszem észre, hogy elvan aránylag csendesen valahol. Természetesen ha csend van, akkor rögtön elindulok felkutatni a nyugalom okát… mert annak két oka lehet csak: valahol elaludt menet közben, vagy valamit huncutkodik, például rágja a konyha rongyot, ellopott valami cipőt, vagy épp legeli a virágaim közül a kedvenceimet… De megtörténik, hogy elvan egyedül a konyhába és játszik a labdával. Ilyenkor (a csend miatt) a teniszlabdáját kapta el, azt gurítja majd ráveti magát majd ismét harapdálja.. a csengettyűs labdát azért szeretem mert messziről hallom, azzal van elfoglalva, aránylag nyugodtan ülhetek…

Ez PrezLee legújabb játéka… a garázsba voltunk, épp takarítottam amikor nagyon boldogan előrohant vele… valahonnan. Tudom, hogy el kellett volna vennem, de végül úgy döntöttem, hogy ezt a zsákmányt meghagyom neki. Haza is cipelte, majd egy félórát ráncigálta, hurcolta, harcolta, bakalódott vele. Majd elveszett – valahova letette, én meg nem láttam. Mindez a tegnap történt. Ma bementem a másik szobába, és lám lám mire bukkantam! A munkáskesztyű!!! De hogy ennek milyen egy furcsán büdös szaga van! Olyan nem tudom milyen, mert nem kimondottan az a gyomorrengető büdös, de azért egy olyan természetellenesen fura szaga van. Alig volt használva, gondolom az anyag ilyen. De őkegyelme nagyon szereti ezt a vacakot… hát akkor játszódjon vele. Csak az a baj, hogy egyedül dög unalmas rángatni egy büdös kesztyűt… úgyhogy hozzám hozza és hív játszani… Na sebaj, még van szappan és víz.

A tegnapi ovodázás sajnos elmaradt… ma úgy volt, hogy megyek ki falura, egyelőre ott is változtak a tervek, úgyhogy lehet ma lesz ovoda PrezLeenek. Cserébe elmentünk egy nagyot sétálni. Olyan fél nyolc fele indultunk el, megkerültük a stadiont, bementünk a füves háromszögbe ahol rettenetesen élvezte a még nedves füvet, amely gondolom még csiklandozta a hasát is, majd a stadion mögött végigmentünk, át a Garibáldi hídon, végig a Szamos parton, egészen a gyalogos hídig, ott megint átmentünk a hídon, és elindultunk egy kicsit hátrafele a Szamos parton.

Itt teljesen üres volt, nem volt se ember, se kutya, és még az autók se járnak, minden oldalról “védett” hely lévén elengedtem. Hát érdekes volt, mert amint elengedtem, mintha szorosabban jött volna mellettem. Egyszer kétszer kicsit lemaradt majd heves rohanásba kezdett, úgy hogy nekiütközve a lábamnak állt meg.  Itt egy adott pillanatban  nem tudom merre nézett, de egy hatalmas pocsolyába ugrott be… olyan 10 centi magasan állt a pocsolyában a víz, ő meg se előre se hátra, nem tudta eldönteni merre menjen. Előre jött volna, mert ott voltam én a pocsolya másik oldalán, de hátra, mert arra közelebb volt a pocsolya széle… Végül nagyon óvatosan hátrafele lépkedett kettőt majd körbe kikerülte a pocsolyát.

Visszafele jövet egy adott pillanatban lefeküdt a fűbe. Valószínű egy kicsit fáradt volt, ellenben nem látszott rajta. És nekifogott játszani, harapdálni a nedves fűszálakat. Nos hát nem igazán volt más választásom mint várni 10 percet amíg ismét kedve volt elindulni.

Nem mutattam neki, de saját magától nekifog és cipeli a pórázát. Nem az egészet, mert ugye a másik vége a kezembe van, de valahol megfogja, és úgy járkál mintha valami királyi kincset cipelne. Még kihúzza magát, és nagyon peckesen lépeget.

Ugye mint annak lennie kell PrezLee is kell kapjon mindenféle gyógyszert, pasztillát. Főként most kalciumot. 10 napos kúrát tartunk.  A hagyományos gyógyszerbeadási módszer működik mondjuk 1 pasztillánál, de mikor többet kell beadni… és ráadásul a kutyát magamhoz kell hívnom, nem megoldás. Még a végén azt tanulja meg, hogy hozzám jönni rossz, mert kifeszítik a számat és ledugnak valami rosszat rajta.

Egyetlen megoldás amit találtam az valami csalival elbolondítani. Erre a célra tökéletesen megfelel egy icipici kenősajt. Ez az, amit olyan műanyag fóliában lehet kapni, és akárhogy bontja ki az ember mindig maszatos lesz tőle. Nos ez, illetve a pástétom az ami nagyon bevált. Már csak látja, hogy veszem elő a gyógyszeres dobozt és máris rohan hozzám… anélkül hogy mondanám, leül és nagyon türelmetlenül várja a finom falatot.