Kategória: Ontopic

Süt a nap. És ha süt a nap, akkor ki szoktam menni a folyosóra friss levegőt (khm bagót) szívni. Sokszor a szomszédasszonyom is kijön és akkor megvitatjuk a világ dolgainak egy részét. Egy két cigi, majd mindenki megy dolgára. Ekkor éppen arról beszélgettünk, hogy hány évig szoktak élni a kutyák, mert valami nagybácsijának hirtelen elpusztult a 10 éves német juhásza, és természetesen azért kapott agyvérzést mert nem párosodott… na igen, 10 évesen. Mondtam is a csajnak, hogy szerintem ez mese, méghozzá habbal a tetején, és 10 évesen már sajnos érvénybe lép az öregkor. Főleg ha nagy testű kutyáról van szó. Nem szabály de már egyre valószínűbb, hogy nem “húzza” sokáig. Persze kivételek vannak, és sok minden függ attól, hogy az a kutya, hogyan volt “karbantartva” az élete folyamán. De átlagnak nézve kb, ott van, nem azt mondom, hogy rendben van… de várható.

Ekkor mondom neki, hogy hát igazából az KB. úgy van, hogy minél nagyobb testű az a kutya, annál valószínűbb, hogy rövidebb lesz az élete. Mert belegondolva szinte.. nem épp de szinte egyforma méretű kölyökből az egyik nő egy kicsit, mig a másik hatalmasra fejlődik. A testnek ez egy nagy megterhelést jelent. Ugyanakkor felnőtt kutyaként is a szív, a máj a minden sokkal nagyobb testet kell ellásson, mint tegyem fel egy kicsi kutya esetén.

Na és itt jön be a “nem én mondtam” 😀 … Ezeket a dolgokat vitatjuk, mikor szó jön  a kis testű kutyák és azok élettartamáról… erre azt mondja a csaj, hogy “de kár”… kérdem én, hogy miért… sejtelmesen félig bólógat egyet a fejével, arra amerre az anyósa lakik (a másik lakás) és azt válaszolja, hogy háááá csak. Na igen, megértettem mi a baja 😀 Nem vitattam… igazából sajnálom azt a szerencsétlen kutyát. Már régóta nyűg a gazdái nyakán… de valahol meg is szokták. És szegény kuty kicsit idegbajos. Na meg a gazdái is rátettek egy lapáttal, mert egyáltalán nem tudták, és most se tudják kezelni… Majd elmúlik nekik is…

PrezLee ma megint rosszalkodott… azt hiszem a reggel nem sikerült kihánynia mindent, mert ismét nekifogott öklendezni. Gondolom még maradt valami zacsi a hasába és azzal kínlódik. Na remélem csak kipakolja azt is… De, hogy ne a szobába tegye, hát kivittem. Már csak azért is mert a parkettről könnyebb felpucolni a produkciót mint a padlószőnyegből. Kivittem és kizártam, hogy öklendezzen kedvére. Mert kinyitottam ám a száját, de semmi kihúzni valót nem láttam benne. Így most a PrezLee dolga, hogy kipakolja amit ki kell.

Eléggé csendben volt. Ez már elég jel kéne legyen arra, hogy valamit tevékenykedik. Bár nem mindig adok a jelekre 😀 A csend kb. addig tartott amíg egy nagy zaj törte meg. PrezLee leverte az egyik cserép virágomat. Na most mázlija volt! Mert szerencsére egy olyant vert le, amit nemrégiben ültettem át… és nem fogant meg. Szóval amúgy is ki akartam hajítani, de még nem tettem meg hátha hátha. Persze mindenhol föld volt.

Csodálkozom, hogy a növénnyel bajlódott… mert nem szokott. Valószínűleg most sem kimondottan a növényt akarta bántani, hanem valami egyéb után kutakodott és közben leverte. Még csak nem is szídtam meg … nagyon. Mondtam neki egy két ejnye bejnyét, meg, hogy mégis milyen címen piszkálja a növényeimet, ő meg lehajtotta a fejét de ezzel megúszta az egészet.

Takarítás közben rettenetesen hangos ordibálásra lettem figyelmes. A szomszédban van egy catering cég… na ennek a főnöke ordibált. Mert, hogy az alkalmazott nem volt képes nem tudom mire, és persze neki jaj de rém sürgős lett volna valami. Végül is kinéztem, hogy mi a bánat folyik oda kint. De vigyorogva tértem vissza és mondtam is PrezLeenek… látod látod… így kéne ezt művelni. Kiállni az udvar közepére és jó hangosan ordítani… hadd hallja az egész világ milyen rettenetesen de nagyon de nagyon ideges vagyok…

De mit tegyek ha ennyire nem tudok ideges lenni? Elvégre és utóvégre PrezLee a segítségemre sietett és megszabadított egy halott növény földi maradványaitól. Persze lehetett volna tisztábban is megúszni a dolgokat, de ha ő így látta a megoldást akkor így is jó.

Eléggé zürösek kezdenek lenni a reggeleink… vagyis már a második ami “kellemetlen”… ez még természetesen nem elég az általánosításhoz, de ahhoz, hogy c@rul kezdjem a napot talán elég kéne legyen… De ezek nem fogják elvenni a kedvemet… nem ám. Már röhögve gondolok arra ami ma reggel is történt…

Félálomba hevertem még amikor hallom, hogy ebkutya mocorog. Ez már jelzi, hogy nagyon ideje lenne felkelnem… és egyszer csak hallom azt amit nem igazán akartam hallani… PrezLee hányik. Lenézek és látom, hogy a pokrócára egy szép barnak kupacot termelt. Jó.. Összeszedem minden lelkierőmet, bedumálom magamnak, hogy “nem fogsz hányni”… ejsze az egy kupac anyag csak, nincs miért hányni tőle. Egészen vidáman (a helyzethez képest) lecammogok az ágyamból, és máris tervezem a nagy hadműveletet a kupac ellen… És még semmi bajom nincs. Eljutok odáig a gondolataimmal, hogy ejsze összehajtogatom a pokrócot és mindenestől behajítom a kádba… innen már egyenesnek látszik az “út”, mintha azonnal ki is sütött volna a nap a nagy megvilágosodástól. Igen ám de ahogy a pokróchóz nyúlok a “tartásnak” vége és jönnek az ingerek miszerint most már ideje, hogy én is hánnyak!!! Utálom, hogy ez tőrténik, de ez van más nincs. Végül egy két öklendezés közepette sikerül seperc alatt a kádba “taszítanom” a bűnjeleket és meg is eresztem a vizet… Le akarom mosni az egészet hamar szabaduljak meg, amikor meglátom, hogy miért is hányt a drágaság… 2 zacskó van a kupacba elrejtve. Már majdnem olyan ez mint a kinai “fortune cookie”-k… mert mindig van valami meglepetés aminek nem kéne ott lennie.

Ez baj… mert a zacskók bárhogy is szeretném, nem fognak a lefolyón lecsurogni. Hagyom a francba az egészet, mert már az öklendezésem kezd átmenni reális hányásba. Kicsit később… lelkierőt gyűjtök. Merészen elhatározom, hogy ezt az áldatlan állapotot meg kell szüntessem reggeli előtt még… mert igazán kár, hogy jóízűen megegyek valamit majd kidobjam az egészet. Elrendezem az ebet, kap reggelit, meg leviszem pisilni és megkeresem a kesztűmet. Mert van egy. Szerencsére. Ezzel sikerül a zacsikat bevágnom a szemétbe majd lerohanok a szeméttel is, ne is legyenek a közelembe.

Még 10 perc és “szent a béke” mehetek reggelizni… Kissé kezdem érteni miért vannak a terhesek annyira kiborulva a reggeli hányástól… hát ez majdnem olyan.

A reggeli dolgoknak azonban még nincs vége!!! Mert lökedékem ma úgy döntött, hogy a lakás felét összemaszatolja. Látszott rajta, hogy nincs valami jó formában… nincs rosszul se, de valahol nem az “igazi”… gondolom kissé megfeküdte a gyomrát a zacskó és az volt a baja. Aránylag immel ámmal evett, és ötpercenkét otthagyta a kajás tálat, mert valami érdekesebb történt… És minden egyes “sétakor” a szájából csurgott ki a lötty… mert kérem szépen PrezLee úgy eszik mint egy malac.  Szóval az egész parkett tiszta paca, folt és PrezLee nyomokkal van tele. Még szerencse, hogy tegnap beszereztem amolyan “minden felületre” tőkéletes felmosó szert… És a másik szerencse, hogy ma péntek. Délután fogok takarítani.

Minden nap történik valami. Ma történetesen nem PrezLee volt a fő kolompos a dolgokban, hanem én. Reggelizni készültem, a melegszendvics már kész volt, csurgott is a nyálam az inycsiklandozó szagok miatt. A teát is elkészítettem, már csak éppen az asztalhoz kellett volna szállítanom mindent. Amikor úgy gondoltam, hogy ejsze itt az ideje, hogy a tányéralátétet kicseréljem. Van is olyan bambusz izé, azt akartam az asztalra tenni. Elvettem a régit és mivel más helyem nem akadt a konyhai pultra tettem … és ekkor történt a “világtragédia”… ahogy igyekeztem beszuszukálni ez meg az alá egyszer csak látom, hogy a teáscsupor életre kel és ívben löttyen ki a tea!!! A forró tea sugárban indult el felém!!! Még szerencse, hogy volt annyi időm, hogy elugorjak, ebkutya meg az asztal mellett kutakodott, és nem itt lábatlankodott, mert jól leforrázta volna!

Na nem voltam éppen boldog… mert a konyha, a kredenc, a minden csupa tea … még szerencse, hogy cukor nélkül iszom a teát, így végül is csak tarka forró víz ömlött ki… Negyed órát törölgettem, miközben elkezdtem gondolkozni, hogy végül is még jó, hogy kiömlött… mert ma reggelire nem is akartam teát inni… hanem tejet… Na ha már így állnak a dolgok a csuporban maradt fél újnyi maradékot is kilöttyentettem és megtöltöttem tejjel… Majd leültem reggelizni… PrezLee a szokásosat művelte.. néma szoborrá változva ült az asztaltól jó másfél méterre és minden egyes falatnál (amit én ettem) ő is nyelt egyet… Végül megkapta az utolsó falatkát, ahogy szokás és minden a legnagyobb rendben volt.

Bejöttem dolgozni, vagy dolgozgatni, szokás szerint, de ekkor PrezLee lekérezett… levittem, kakilt egy hatalmasat. Össze akartam szedni… hát nem megcsapta az orromat a bűz és ott helybe kipakoltam az egész reggelit??? Na végül már nem bírtam tovább, kicsit későbbre halasztottam ezt az összeszedési tevékenységet és hagytam mindent csapot papot, feljöttem és bereggeliztem egy incsi fincsi kinder pinguit 😀 Már nem volt kedvem melegszendvicset gyártani… Van ilyen is…

Hogy falun mindenre szükség van azt már egy jó ideje tudom… de, hogy vannak bizonyos tárgyak amelyekkel városon, rettenetesen jól lehet szórakozni az menet közben derül ki… senki ne gondoljon semmiféle furcsaságra 😀 Egy hatalmas kartondobozról van szó… amibe a hűtő volt csomagolva. Még mindig fáj a hasam a röhögéstől, mert hogy nem vagyunk mi PrezLeevel normálisak az is százas. Szóval adott egy hatalmas karton doboz… amit félre akartam pakolni de közben az nem volt hajlandó félre állni az útból és elterült a földön… ekkor jutott eszembe az, hogy akár neki is foghatnánk megtanulni átbújni az “alagúton”.

Eddig minden sima és világos. Gondoltam, ha átmegyek a túlsó végéhez, ez elég ok lesz PrezLeenek, hogy kövessen és utánam jöjjön. Nem volt elég. Csak állt és nézett az “alagút” másik végén, de semmiképpen nem akart bejönni. Jó, akkor bemászok én, és azon nyomban hasra is feküdtem az alagút teljes hosszán. Hát azt a képet amit vágott NEM LEHET LEÍRNI. Teljesen érthetetlen pofival bámult be a dobozba és hevesen elkezdett ugatni. És ez még nem minden! Mert cseles voltam és egy kupac párizsi kockával kezdtem csalogatni befele. El is jutott a doboz közepéig de onnan kihátrált. Nem tudta megkerülni, vagy bejött vagy a falatka elmaradt. Nem erőltettem, vagyis nem rángattam be, de nem is adtam neki falatot amíg be nem jött.

De egyszer se akart végigjönni rajta. Nem hitte el, hogy semmi bántódása nem lesz neki, és az sem volt elég bizonyíték hogy én a dobozban voltam 😀 Süket eb, csak mind ugatott és nézett be a dobozba de nem akart bejönni… Jó, akkor nézd, kiszórom a falatkákat a doboz másik végébe… ez sem vált be… Inkább nem kell neki kaja! Ekkor utána mentem és átrohantunk a lakáson, majd a másik oldalról közelítettük meg a “rémséget” és ott ismét bement félig. Ekkor gondoltam egyet, s nagyot, hirtelen bekúsztam a dobozba és kijöttem a másik végén. Kicsit könnyítettem a dolgán, mert megemeltem a dobozt, hogy ne kelljen egyből kúsznia, hanem csak átszaladnia. 2x átjött 😀 Végül úgy döntöttem, hogy mára elég a hangoskodásból, és a röhögésből is, és elpakoltam a “kúszódát”. Holnap majd ismét előveszem, csak belejön…

Hát nem egyenesen röhelyes??? Egy karton doboz elég egy ember és egy kutya jó háromneged órás szórakoztatására… Ki hitte volna!

Sötét van kint, nagyon sötét… csak valami izgő mozgó fények cikáznak a ház falán. Amikor lementem a kutyával elfelejtettem meggyújtani a villanyt ami az egész udvart bevilágítja… nagy hiba volt, mert így az udvaron szinte szurok sötét maradt. Vidáman dudolgattam magamban mit sem sejtve a veszélyt. PrezLee pisilt, kissé kába és álmos volt amikor elindultunk, mert azelőtt pár percel ébredt fel… ő sem vette észre az ellenséget! Már kifele tartottunk a garázsból, kicsit többet időztünk mert felmostam a földet is, ezalatt a kutyának is volt ideje felébredni… és amint kijöttünk, zárom a garázst PrezLee nagyon ideges lett! Mert ő meglátta… hamarabb mint én … nekem annyi időm maradt, hogy bezártam a garázst és jó szorosra megfogtam a pórázt. PrezLee morgott, nem ijedt az meg, a baj az, hogy az ellenség sem!!! Egy tapodtat sem mozdult csak állt némán a sötétben… a kapu tárva nyitva, az utcáról bejövő fények sejtelmesen világították meg hatalmas testét… Nagy is volt, kövér is! Hirtelen ötlettől vezérelve még csak azért sem ijedtem meg… elindultunk az ellenség fele. PrezLee hátán a szőr az ég fele állt, a morgása egyre erősödött… ahogy közeledtünk egyre jobban…  majd felfedezte ő is azt amit már rég láttam… az ellenség nem volt “más” mint az udvari kuka 😀