Szerző: PrezLee

Kell írnom erről a kutyáról. Ő volt az első “saját” kutyám. Miután végigolvastam a kutyáskönyvet elejétől a végéig, és láttam kiállításon kutyákat nekem is ilyen kellett… végül csak egy hasonlót kaptam. Persze mindezt megtudtam kb rá egy hónapra. De nem számított. Nagyon olcsó volt amúgy is, meg nem is értettem hozzá sokat. De végül néha az az érzésem, hogy maga a gondviselés rendezte így. 17 éves fejjel, totál kezdő kutyásként nem tudom mit kezdtem volna egy ízig vérig dobival. Főleg kannal. Valószínűleg nem bírtam volna vele. De Tedi az más volt. Jóindulatú, nyugodt kutya, kissé félénk, de ha valaki rám merte emelni a kezét akkor “harcolt” értem. Persze soha nem fordult komolyra a dolog, így a harcolások játék szinten folytak. De látszott rajta, hogy ő nem engedi, hogy engem bántsanak.

Játékos maradt élete végéig. Olyan kölykösen lökött, bármikor csak hívtam mindig hajlandó volt részt venni a mókában. Éjjel nappal nem számított. Csak velem lehessen. Vittem dolgozni, egész napot csendben ült az asztal alatt, csak lehessen közel hozzám. Ha itthon kellett maradjon, minden elmenetel egy szinte könnyes búcsú volt a részéről. De nem panaszkodott, csak ült és nézett… és minden hazajövetel egy kicsorduló boldogság. Sírt a lelkem amikor naponta kellett mennem dolgozni, és neki maradnia kellett… délig, amíg hazaszaladtam egy 10 perces séta erejére, aztán megint elmentem.

Ha ő nem olyan lett volna amilyen, valószínűleg soha nem lett volna második kutyám… nem akartam még egyet lakásba. Mert láttam, hogy jó jó, lehet tartani, de azért mégis sokkal jobb egy udvaros házban. Mind úgy voltam, hogy amíg nincs ház, nincs kutya…de egyelőre még évek kérdése … a ház. Sajnos.

Már több mint három éve, mindjárt négy, hogy nincs meg. Nagyon sokszor gondolok rá, a csintalankodásaira, és arra, hogy ő volt az én Fekete Dobermannom. Még akkor is ha csak a lelke volt dobi, és a külseje valami ahhoz hasonló!

Olyan 9-10 éves kora körül kezdtek jelentkezni a gondok. Elesett a séta közben, szédelgett. Orvoshoz vittük, megállapították, hogy a szívével van baj. Ekkor kezdődött a naponta egy marék gyógyszer. Egyik ezért, másik azért. Lecsendesedett, és a séták is rövidek lettek, de azért még mindig volt benne lelkesedés. Egy jó fél évig “rendben” volt, a sok pirula egyensúlyban tartotta a szervezetét. De mondták, készüljek fel, mert hamarosan ennek is vége. Úgy egyeztem meg az állatorvossal, hogy amíg csak pirulázzuk és nem szenved, addig ok, de ha már nem hatnak a gyógyszerek akkor nem kínozzuk tovább. Ekkor már kénytelek voltunk kivinni anyukámékhoz, falura, kertes házba. A gyógyszerek miatt rengeteg vizet ivott, és mindig iszonyúan szomjas volt. A kora miatt nagyon nehezen jött fel az első emeletre. Így kétszeresen szenvedett: vagy állandóan szomjas volt, vagy állandóan bepisilt és mivel ő nagyon szobatiszta volt még ezért is látszott rajta, hogy “szégyeli”, pedig még csak össze se szidtam.

Még egy hónapot húzta úgy ahogy, növelve a gyógyszer adagokat, néha néha az állatorvos “leeresztette” a felesleges felgyülemlett folyadékot. Utolsó kezeléskor, szóltak, hogy már kezd kínlódni. Gondolkozzunk el az altatáson. Következő héten megtörtént. Nem tudtam kimenni és elbúcsúzni. Nem akartam látni, hogy nincs. Sokáig etettem hülyeséggel saját magam: nem kell más kutya, csak gondot vesz az ember a nyakába. Állandóan foglalkozni kell vele, etetni, pisiltetni. Mindent ami létező, valós és valótlan egy kutya tartásával kapcsolatban felsoroltam magamnak, de három évnyi “harc” után… a kutya győzött. És az, hogy egyszerűbb kutya nélkül élni, de kutyával szebb.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy postásként nehéz lehet neki, elismerem, biztos voltak esetek amikor megtámadták a kutyák, amikor nem bánt nem bánt alapon mégis mittudomén megmorogták vagy netán megharapták is… OKE. Meg van értve, fél a kutyától. RENDBEN… de amikor valaki ennyire hülye akkor már kezelni kéne.

Tegnap előtt… immár tudja, hogy itt a házban van egy 3.5 hónapos, fölöttébb “vérengző”, “emberevő” és még sok egyéb idióta jellemzővel rendelkező Dobermann.. szerinte persze. És szerintem még mindig csodálkozik, hogy életben vagyunk és nem evett meg. Na mindegy. Tegnap előtt amikor jött, Tibi a kutyával átment a másik szobába. Mert tudom, hogy fél tőle, és nem akartam kitenni annak, hogy ez a “fenevad” netán megcsókolja… örömébe, hogy jött valami. Szóval direkt elküldtem, ajtó becsukva, rettegő szemek úgy is. Kezdi mesélni, hogy ő tudja… minden marhaságot tud, attól kezdve, hogy majd leharapja a fejünket, hogy megeszik az embert, hogy 5 évesen megbolondulnak, hogy a nyers hústól vadak lesznek és egyéb süket dumák. Nagyon nyugodtan, mondtam neki, nézze, ezek butaságok. Nekem már volt egy. (igaz neki nem említettem, hogy nem volt fajtiszta, mert azzal csak rosszat teszek… mert ugye akkor azért nem volt vérengző), 11 évet élt, és annál kedvesebb, emberekkel rendesebb kutyát ritkán lehetett látni. Mutattam fotókat, vele és egy 7-8 éves fiúcskával, amint az “nyúzta”, pedig nem nőtt fel gyerekek között. Minden szempontból igyekeztem elmagyarázni neki, hogy értse meg A.) nem szándékom se megijeszteni őt, se másokat, B.) megértem, hogy fél, ezért van a kutya a másik szobába, C.) az általa olyan aranyosnak kinéző német juhászok is ugyanúgy meg tudják harapni… na mielőtt elment volna, úgy tűnt, hogy enyhült egy cseppet.

Azzal váltunk el, hogy ő biza fél, de hát valószínűleg csak a félelmetes külsejük miatt fél jobban a Dobermanntól és a Rotweilertől mint például a Német Juhásztól. Oké, mondom, még viccből, ha meg akar szabadulni a félelmétől vegyen egy kölyköt, nevelje fel és mindjárt másként fogja látni a dolgokat. Elszörnyülködött és még a viccet sem értette…

Ma… jön a postás, hoz valami levelet. És mivel kezdi????? hogy hol a kutya, nem akart bejönni mert nem látta és szerintem elképzelte, hogy valahonnan ráugrik. Mondja Tibi, a kutya NINCS ITTHON. Persze mert én átmentem gyerekezni a kutyával… és mivel kezdi a süket dumát… hogy megeszi a gazdáját, leharapja a fejét, 5 évesen megbolondul… szóval nemcsak, hogy fél a kutyától, de szerintem nagyon megártott neki a postáskodás, szinte mert egyik napról a másikra nem emlékszik, hogy miket beszélt…

Tegnap este nagyon borús volt az idő, és álltam gondolkoztam, hogy menjünk vagy ne menjünk, mert bőrig ázni nem akartam. Végül úgy döntöttem, hogy elindulok, és kerülő úton megyek, végig a malomárok mellett, majd onnan ki a Polgármesteri hivatal elé, Béketér és máris ott vagyok a kocsma környékén. El is indultunk, a vége az lett, hogy többet álltunk mint mentünk, mert PrezLee nagyon húzott. Mégsem lehet az, hogy arra menjünk amerre ő akar, így kontráztunk egymásnak rendesen. Egész úton … egyszer pisikált és láss csodát csak három lábon állt… igaz, hogy valami nagyobb gaz volt a negyedik lába környékén, lehet csak amiatt nem tette le a negyedik lábát, de akkor is, ez volt az első három lábon való pisikálás!

Na tovább baktattunk, rettenetesen lassan haladtunk, majd egy gazdátlan, de nyakörves kutya jött át a másik oldalról, megszagolgatta, majd tovább állt… még szerencse, hogy kölyök és nem kezdett el balhézni vele… előre irtózóm majd ezektől a találkozásoktól… főleg amikor a hülye rendeletek miatt az enyémen elméletileg kéne legyen szájkosár… hát lesz, a pórázára akasztva és büntessen meg aki ellenőrzi nem bánom, de azért azt se fogom hagyni, hogy ilyen esetekben egy szájkosár miatt még csak meg se tudja védeni magát! Remélhetőleg nem lesz olyan aki kezdeményezi a balhét… de akkor is, biztos lesz alkalom, hogy itt ott verekedés tőr ki.

Egy olyan óra alatt elértünk a kocsmáig, ahol a többiek, ez alkalommal kevesen, a teraszon ültek. Igen ám de hideg volt kint, így szó esett, hogy menjünk be. Nagyon kellemes meglepetésemre, nemcsak hogy beengedtek a kocsmába, hanem PrezLee kapott először vizet… mi meg a sörre várhattunk egy kicsit, de őkegyelme instant ki lett szolgálva. Annyira de annyira kellemesen meglepett ez a hozzáállás, hogy nem jött, hogy elhiggyem.  Ilyenről hallottam külföldön, de hogy itt, Kolozsváron megtörténjen velem, no erre nem számítottam.

A Kocsmázás V.2 kicsit nehezebben ment mint az előző…PrezLee az első 10 percben nem találta a helyét és már már azon voltam, hogy indulok vissza mire lecsillapodott és rendes kocsmázó kutya módjára lefeküdt az asztal alá és elaludt. Végül teljesen probléma mentesen zajlott a tegnap esti kiruccanás.

A séta ma sajnos elmarad… az eső lába lóg a levegőbe, és nem akármilyen esőnek néz ki… hanem valami elég kemény zuhénak. A sétával nem lenne baj, a sétáltatóhely távolságával van csak… kb fél óra amíg oda elérünk, így ha megered az eső amíg hazaérnénk biztos bőrig áznánk. Namármost ma erre nekem nincs semmi kedvem. Kicsit idegesítenek bizonyos dolgok, rosszkedvű vagyok, PrezLee alszik, (szerencsére :D) így nyugodtan elmélkedhetek egy cseppet…

Például azon, hogy egyes idősebb személyek miért tartják fölöttébb fontosnak, hogy amikor azt mondom a kutyának “ülsz” akkor rögtön ők is rákontrázzanak. Néha komolyan az az érzésem támad, hogy azt hiszik, ha ők nem mondják akkor nem lesz semmi abból amit én mondok. Eh igen, idegesit ez a viselkedésük. De nagyjából két lehetőségem van: kicsapom a nagy hisztit, hogy hagyják abba, a kutya nem süket és nincs szükség arra, hogy amiket én mondok neki azt ők is szajkózzák, és akkor természetesen kitőr a családi patália és bár igazam van mégis megsértődnek… vagy ahogy PrezLee is eresszem el a fülem mellett és ne törődjek vele… valószínűleg a második megoldás mellett maradok. Előbb utóbb csak megnövünk mi PrezLeevel és akkor mindenki mondogathat bármit 😀 főleg ha úgy fog viselkedni mint Tedi kutyám…

Ez nagyon érdekes volt… hiszen a családban édesapámat is elfogadta mint főnököt, sőt kimondottan félt tőle. Egy alkalommal elutaztam valahova, a kutyát meg náluk hagytam falun. Mikor hazaérkeztem édesapám büszkén mesélte, hogy mennyire szótfogadó volt a kutya… és be is akarta mutatni azzal, hogy helyreküldi. No igen… csak azt az egyet nem vette figyelembe, hogy hazaértem én, és ezzel az uralmának teljesen vége szakadt. Tedi többet a füle botját se mozgatta édesapám parancsaira, nem ment a helyére. Persze lett nagy nevetés mert amikor én küldtem, ment,  azonnal minden tiltakozás vagy nógatás nélkül… igen így volt ez a helyén.