Szerző: PrezLee

Délután kimentem a lakásból néhány percre és azt hittem elájulok a melegtől. Rettenetes hőség volt ma is, 7 órakor még olyan fülledt volt a levegő, hogy nem bírtunk volna sétálni. Hogy azért mégse unatkozzon, hát volt egy hatalmas rongyolás, majd a “fiuk” játszódtak egy nagyot. Végül olyan fél kilenc fele kezdett kellemes lenni kint, így elindultunk sétálni. Most nem a szokásos helyre vittem, nem akarom hogy megszokja csak azt az egy helyet, hanem elindultunk egy másik fele, csak az nagyon messze van. Eljutottunk a Szamos partra, megcsodáltuk az újraépülő Napoca hidat, majd végigmentünk a kék hídig, megcsodáltunk két villamost, átmentünk a hídon és felcammogtunk a Fellegvár első szintjére… Na ez nem olyan sok lépcső, és ott volt egy olyan terasz szerűség ahol el tudtam engedni a fickót.

Végigsétáltunk azon a teraszon, és mivel vészesen közelgett a vihar, gondoltam inkább visszafordulunk és szépen hazamegyünk. Most kicsit más úton mentünk vissza a kék hídig, ott vissza a Szamos mellett, majd bevágódtunk a teniszpályák mögötti zöld részre, ami majd kb. 2050-ben kutyasétáltató hely lesz ha a helyi hivatal végre megszavazná annak az iszonyúan hülye 96-os meg 2001-es határozatnak a módosított változatát…

Na mindegy, ott megint el lehetett engedni és játszódtunk egyet a rettenetes rózsaszín majommal…meg valami tobozokkal is, de nem nagyon sokat, mert egyszer csak lefeküdt a fűbe, el volt fáradva. Na akkor én is rágyújtottam egy békepipára… friss levegőn füstöt kell szívni alapon, majd mikor kipihente magát szépen visszasétáltunk.

Úgy látszik jót tett neki a séta előtti játék, mert ma AHHOZ képest hogy mekkora, szenzációsan jött… persze húzott, meg visszahúztam, de azért voltam jó néhány lépések amikor gyönyörűen lépegetett mellettem…dicséretek tömkelegét ontottam rá. A kezem se fájdult meg, a karom se zsibbadt le. Még egy két hét és szépen fog jönni pórázon…. vagyis remélem 😀

UPDATE:

Ez a séta 3,29 kilométer volt. A trasszé kb így nézett ki:

Megint olyan meleg van kint, hogy katasztrófa. Nem tudom így kivinni az ebet, a lakásba is olvadozik ahol valamivel kellemesebb a levegő. Majd később megyünk csak sétálni. Jó lenne egy tó vagy egy medence… ahova bemászhatna. Próbáltam meglocsolni vízzel, de bár a végeredményt élvezte, felélénkült egy cseppet, a priccolással nem értett egyet.

Ma el kellett szaladni a Metró-ig, de igazán csak vagy 15 percnyit töltöttünk a boltba. Gondolkodtam azon, hogy vigyük magunkkal a kutyát, és valahol árnyékos helyen állunk meg, amíg Tibi megvásárolja a dolgokat, addig én kint maradok a kocsi mellett… igen ám de eszembe jutott, hogy az is nagyon fontos, hogy néha néha egyedül maradjon… ekkor döntöttem úgy, hogy akkor mi elmegyünk, ő itt marad. Betessékeltem a helyére, persze azonnal kapcsolt, hogy valami “akció” kezdődik, mert minduntalan körülöttünk ácsorgott… végül sikerült mindent leellenőrizni, a veszélyben levő növényeket biztonságba helyezni, az asztalról mindent elpakolni, és ellenőrizni, hogy a szobából nem fog tudni semerre se kimenni.

Természetese ahogyan elhagytuk a szobát, hangos nyivákolásba kezdett, ellenben a szabály az szabály, ha visszamentem volna akkor minden eddigi ilyen fajta gyakorlatot hiába is csináltunk volna. És így is nagyon kevés volt az amit egyedül töltött, azt hiszem kevesebb mint 5 óra mióta velünk van.

Szóval kiléptünk a lakásból, kiszedtük a kocsit a garázsból, erre természetesen a hangoskodása még nagyobb lett… Végül elmentünk, hamar vissza is jöttünk, és mire visszaérkeztünk a lakásban csendet találtunk. Már azon kezdtünk fogadni, hogy mit kell összetakarítani… hiszen a legutóbbi “egyedül maradsz” dolognál egy növényt kellett visszaültessek és kutyapiszkot összetakarítanom… Ehhez képest a mostani nagyon light-os volt.. A tányérját felejtettem eltenni indulás előtt (nem sokkal azelőtt adtam neki enni), és azt természetesen kiborította. Amúgy az ajtótól kb másfél méterre feküdt szépen és várt…

Persze kapott is valami finom falatot, amit direkt neki hoztam a Metróból, nagy dicséretet, és rengeteg simogatást amiért szinte probléma mentesen megúsztuk az egyedül maradást.

Ma éjjel, 2.43 perckor vakkantásokra ébredtem meg. Nagyon álmosan kikecmeregtem és lekecmeregtem az emeletről, villanyt gyújtottam és megállapítottam, hogy á semmi baja, csak játszana… Ez most nem igazán töltött el őrült boldogsággal, de gondoltam egy annyit, hogy felöltözöm és leviszem pisilni hiszen azelőtt való nap ő is rengeteg vizet ivott…hívom, nem indul, megint hívom nem indul, elindulok a folyóson, vegyem elő a pórázát, de őkegyelme fekszik és játszik a madárral… Na de mégis, megrögzötten ragaszkodom ahhoz, hogy de igenis lemegyünk és ott fogsz pisikálni, ezért visszamegyek, felemelem a lábaira mert ha eccer nem hajlandó elindulni akkor nem hajlandó… de ha lábra állítom akkor jön.

Végül én ásítozva ő játszadozva leértünk, pisilt is egy nagyot, jöhettünk vissza. Ellenőriztem, hogy legyen vize, jóéccakát kívántam neki majd még 10 percnyit hallgattam az ágyból, ahogyan a játékával szórakozik… ezután én elaludtam… ő nem tudom.

Most üres az udvar, és hihetetlen furcsaságként a kapu is be van csukva. Egész héten reggeltől estig, sokszor estétől reggelig is tárva nyitva szokott lenni a ház utcára nyíló kapuja… A város egy nagyon forgalmas főutjára, ahol szombat vasárnap is állandó jelleggel száguldoznak a kocsik… Emiatt és persze a behívásnál még jelentkező hiányosságok miatt a lakáson kívül mindig pórázon megyünk. De tegnap levittem póráz nélkül. Nagyon ügyesen jött, visszafele jövet indult el egy kicsit a kapu irányába, az udvar közepe fele, de ekkor hívás után nekifogtam felszaladni a lépcsőn… mert hiába mennék utána annál jobban rohanna el… de ha megyek el, akkor irgum burgum de azonnal indul utánam.

A hétvégére nem alakult semmi kiruccanás a városból, így megejtettük a már régóta esedékes találkozást Rékával és Zsolttal. Már legalább három hete szó volt róla, hogy ejsze ideje lenne leülni egy két sör mellé, de mindig másképp alakult. Most végre ez is megtörtént. Ezer esztendeje nem láttam őket, a kislányukat meg csak pár napos korában!  Amolyan véletlenszerű kutya-baba találkozó alakult ki ismét.

Mi valamivel hamarabb értünk oda, és bár tudtam, hogy abba a vendéglő-kocsmába lehet vinni kutyát a teraszra (már voltunk ott más kutyájával), mégis úgy tartottam illedelmesnek, hogy előbb megkérdezzük. így is történt. Tibi előre ment, én PrezLeevel megálltam az utcán és vártuk az “ítéletet”… ami kis fintorszerűséggel végül is “igen” volt. Letelepedtünk egy sarok asztalnál, majd mikor láttam, hogy a pincérnő oda és vissza van PrezLeeert, megsimogatta meg tutujgatta, vettem a bátorságot és kértem neki egy kis vizet. Kapott is. De ezután fogok vinni magammal valami ivásra alkalmatos tálikot és egy flakonba vizet is, mert egyszerűbb… itt nem voltak felkészülve arra, hogy egy kutyának adjanak vizet…de végül találtak valamit és PrezLee mint a szomjhalál szélén álló bekebelezte az egészet.

Nagyon szépen megköszöntük, majd elnyúlt az asztal alatt, mint egy rendes kocsmázós eb.

Miután megérkeztek végig nyugisan ült az asztal alatt egy ideig, majd megunta. Voltunk egyet pisilni is, még egy kicsit ült, majd kissé nyugtalankodott, felmászott a padra mellém, rágcsálta a pórázát, de egyáltalán nem volt komoly “helytelenkedés”.

A sörözés után felcammogtunk egy ismerősig, valami papírokat elvenni. Itt nem igazán vannak oda ás vissza az állatokért a lakásban, bár az állatokat szeretik, és mivel csak pár percet kellett várakozni nem mentünk be. Mert az egy dolog, hogy én szeretem, de hát nem akarom én senkire se rákényszeríteni a kutyámat. Nem meghívott vendégek voltunk speciel említéssel, hogy hozzátok a kutyát is, véletlenül alakult így.

Visszafele jövet kettesben várakoztunk az üzlet előtt, az üzletes bácsi meg kijött megnézni a kutyát. Ebből a boltból szoktunk vásárolni rendszeresen, a bácsi meg ismer… No ezután semmi említésre méltó nem történt, hazajöttünk.