Olyan hajnali 3-4 fele arra lettem figyelmes, hogy egy bosszús ugatás hallatszik a konyhából… gondoltam megyek és megnézem mi a helyzet arra fele. Hát a következő látvány fogadott a biceboca kis kecske terrorizálta a kutyát, aki szinte lábujjhegyen álldogált a pokrócán és az igazi “mácsó men” értetlen képét magára aggatva nézte, hogy ez “a kis izé” mit idétlenkedik neki… Az ugatások a kis kecskének szóltak, afféle “leeszem a hajadat kisöcsém ha nem húzol el innen” típusú füstölgések, amire természetesen a kis kecske rá se hederített. Ő ugyanis valami rém gyenge lábakon született, nem nagyon bírt felállni, ha meg mégis sikerült neki a lábacskái szinte csuklottak össze. Félő volt, hogy nem éli túl az első hetet, és így került a konyhába. Az első hetekben PrezLee odaadóan gondozta, sőt oda és vissza volt a kis állatkáért, de ahogy kezdett nőni és szemtelenedni, úgy kezdte PrezLee is rendes apa módra “móresre” tanítani. Azt már tudjuk a malacka óta, hogy ez egy figyelmeztető ugatásból áll, majd az orrával arrébb böki a helytelenkedőt, amitől az vagy megijed vagy nem, malacnál bevált, megtanulta mit illik és mit nem ellenben úgy nézem, kecske kölyök kicsit másképp gondolja mint kutya apa… Végül elbarikádoztam a kis kecskét székekkel, így reggelig békén volt hagyva PrezLee na meg a család többi tagja is tudott aludni.
Pár napja már napközben a többi kis kecskével van ez a szerencsétlenke is, és most csak reméljük, hogy sikerül visszaintegrálódnia a kecske társaságba. Mert van például egy kecske, amit kaptunk valakitől emberek között volt nevelve, szinte lenézően nézi a kecske társaságot és egy jó fél év után kezd időnként elvegyülni közöttük. A kicsi elvesztette az indulást a többi kis kecskével, de remélhetőleg az egy hónapnyi amit “kezelés” alatt volt, azt ki fogja tudni heverni…