Mármint kezd megjönni az esze. Ma hajnalban indultunk volna sétálni. Csakhogy PrezLee kirohant a kapun és rajtam még nem volt kabát. Míg bejöttem felvenni, ő már túl volt hegyen völgyön. “előhalásztuk” Győzőt, majd elindultunk felfele a domboldalon. PrezLee után kiáltottam sokszor, de sehol semmi válasz. Hát elmentünk a szokásos hídig, majd visszajöttünk, gondoltam letesszük Győzőt majd elindulunk felkutatni őkegyelmét. Ezt persze abban az esetben ha nem-e ért ő haza hamarabb.
Hazaértünk és mit látok: a kapu ne van zárva. Jó. Már biztos voltam benne, hogy PrezLee nincs otthon. De a szobánk ajtaja nyitva… Hmm ez már gyanús volt eleve, mivel ő szokta nyitva hagyni. A konyha ajtó is nyitva. És lám lám egy sunyító PrezLee van az ajtóba… kérdem tőle: hol voltál… csak ereszkedik le. Na gyere a helyedre… látszott rajta, hogy azt se tudja, hogy most mi lesz.
Nagyon remélem, hogy most már abba marad ez az egész. Jelek mutatkoznak, mivel ma a malacok etető edényét nyalta fényesre, ezer szerint nagyon éhes volt. Eddig evett, de nem valami nagy étvággyal.
Amit azonban már nagyon unok, az a pórázon való sétáltatás. Hiszen itt a domb, mi vagyunk meg a hegyi kecskék általában (na jó a juhcsorda néha), és mégis pórázon kell vinnem az ebet, mert egyszerűen se szó se beszéd elmegy és amilyen gyorsan rohan akár a pár kilométerre levő szomszéd faluban is kiköthet.