Hónap: 2010 október

Mna… amikor esküvőre kerül a sor egy gonddal kevesebbem van: nem koszorús lányok lesznek, hanem egy koszorús fiú, aki előszeretettel cipelné (vadászná) inkább a hosszú fátylat. Történt ugyanis, hogy a szobában levő ablakokra valami függönyt próbáltam illeszteni, afféle próba képen, amikor PrezLee észrevette a “rongyot” és levadászta. Természetesen kissé a fejemhez illesztettem, amolyan fél életre kiéltem minden efféle vágyamat, jót nevettünk PrezLee uraságon amint levadászta majd úgy döntöttem egyelőre nem rakok semmiféle függönyt. Elég a sötétítő, azzal nincs bajom.

Hja ha valakit érdekel, akkor bérbe is tudnám adni.. persze nem ingyen

Megint csak mindennapi apróságok történnek. PrezLee kezd egyre szemtelenebb lenni Győzővel, valószínűleg valamelyik nap ismét kap a fejére. Győző kissé gyámoltalanabb helyből, de ha felmegy a cukra nem jó kikezdeni vele. És PrezLee  hevesen provokálja, nem hagyja békén. Győző egyelőre békés borjúként tűr és inkább kikerüli mintsem konfliktusuk legyen. Természetesen eljön a nap amikor ismét rendeződnek a sorok, mert ez így szokott lenni: egy kb két havonta egyszer összehördülnek, ilyenkor jó ha van hidegvíz kéznél, az nagyon hatásos a szétválasztásukra.

Továbbá PrezLee rémesen heves, mint mindig, szerintem ez nem fog megváltozni már csak mikor megöregszik és elfelejti hova is rohan. Bár most sem igazán tudja, hogy hova rohan, csak rohan. Amikor sétálni indulunk még a cipőt se vettük fel, ő meg kirohan a kapuig, vissza, benéz, egészen hozzánk jön, megint elrohan és alig 5 perc öltözés alatt már remeg az izgalomtól, hogy na akkor mikor megyünk??? Mint valami igazi hülyegyerek … most? Nem most na de mikor? akkor most? Na meddig kell még várnom? Akkor ugye most megyünk?  Na hopp hopp kirohan berohan, még nem vagytok kész? Elkésem a… nem tudom mit, gyertek, menjünk, megint 2 sor rohanás, ki be, vissza, közben nekimegy mindennek ami az útjába kerül, legyen az autó, mosógép, ajtó, ember vagy másik kutya. Zökken, nyekken szökken, nem lesz semmi baja, és le sem csillapodik. Tart mindez addig míg ki nem lépett a kapun. Természetesen időnként nagyszájúan vakkantani is kell, mert hogy is lehetne másképp.

Győző ma szerencsét hozott a házhoz. Ez volt a legszebb módja annak, hogy bevezessem azt az irgalmatlan  büdöset amiről ezután szó lesz. Ugyanis Győző a drága úgy gondolta, hogy vacsora után bekap egy kis desszertet, és jobbat mint valami rémesen büdös, valószínűleg  ember sz@r nem kapott. Azt vettük észre, hogy amint Győző közeleg valami förtelmes szag csapja meg az orrunkat, ami “csendesedik”, ahogyan ő eltávolodik.  Végül akkor bizonyosodtam meg, hogy ő a büdi, amikor át kellett tessékelnem a másik udvarba egy kis ideig és fél méterrel közelebb kerültem hozzá… hát majd elájultam…

PrezLee nagy macsek volt ma ismét. Ledőltünk egy kicsit. mert választani lehetett: elalszunk ülve vagy pihenünk egy kicsit. Erre PrezLee nagyon kedvesen oda jött az ágy mellé, a fejét letette az én fejem mellé, és ott majdnem elszunyókált állva. Közben meg nagyokat sóhajtott, hogy jaj de jó, akkor most ő is része a családi idiótának idillnek. Nagyon aranyos amikor ilyen és hihetetlenül nagy a kontraszt a “két személyisége” között. Aki csak egyiket látta eddig azt hinné, hogy 2 különböző kutyáról van szó. De nem ő az egyetlen, csodás doberman: PrezLee!

Érdekes volt a ma délutáni séta. Ebéd után kerekedtünk fel, és úgy volt a család megegyezve, hogy mi ketten megyünk a két kutyával balra, ők meg az öt kecskével jobbra.  El is indultunk, nem pont egyszerre, a kecskecsorda valamivel hamarabb ment ki a kapun. Míg húztuk az időt egy kicsit indulás előtt, a kecskék elindultak balra. Erre a két terelő kutya nagyon ügyesen visszaterelte őket. Közben mi is elindultunk, hívtuk a kutyákat, hogy menjük a mi irányunkba. Jöttek is, rohantak mint a veszett, majd észrevették, hogy a csapat nem egy irányba megy. Ekkor következett a jobbra balra rohanás. Végül Győző úgy döntött, hogy nem akar velünk jönni, és nem akart többet hozzánk rohanni. PrezLee persze jött.

Nem mentünk nagyon messze, és amikor visszafele fordultunk jó messze még látni lehetett a kecskés “csapatot”, na erre felkerekedett PrezLee és árkon bokron keresztül rohant utánuk. Elment olyan jó 500 métert, de ekkor észhez tért, hogy mi túlságosan lemaradtunk, így elindult vissza. Kimondottan jó amikor így képes lefárasztani magát.

Eközben Győző a szüleimmel sétált, no meg terelgette a kecskéket. Annak ellenére, hogy soha nem volt tanítva effélére, tudja, hogy azok is a bandához tartoznak, így ha lemaradnak, utánuk megy és egy fura ugatással meg szökkenésekkel elintézi, hogy jöjjenek.

PrezLee ugye városi kutya. Vagyis eredetileg mi a város közepén lakunk ennek következtében amint felnőtt szájkosárral illetve pórázon közlekedtünk a városban. Meg is szokta, csak néha tiltakozott a szájkosár ellen. Mondjuk érthető is. Sikerült neki beszerezni, amolyan hám szerű, a fejére rakható szájkosarat, ezzel tud nyáron rendesen szuszogni, lihegni, illetve az emberek is megnyugodhatnak, hogy a “vérengző fenevad” nem jelent fenyegetést számukra.

Ezzel csak annyit, hogy amúgy sem jelent, no meg nem is vérengző fenevad, de sajnos az emberek fejében nagyon negatív kép él a dobermannokról. Azt is láttam, hogy ha rajta van a divájsz, az emberek is sokkal barátságosabbak vele szemben.

Visszatérve… mióta itt vagyunk, nem járunk ezzel a vacakkal a fején, mivel itt nem vagyunk városon. Még póráz sincs, PrezLee uraság megszokta, hogy csak az ajtón kell kimennie és máris szabad. Tegnap azonban el akartunk sétálni a boltba. Nem akartam szájkosarat tenni rá, mert teljesen felesleges, csak a pórázt. A baj az volt, hogy nincs itt a lánca, és csak a nyakán levő elég silány bőr nyakörv van. Na azzal meg nem mindig viselkedik rendesen (mert ő nincs elkényeztetve csak egy kicsit), így gondoltam előszedem ezt a szerkentyűt, mert amikor ez a fején van nagyon szépen jön mellettem, nem rángat, nem húz.

Na látni kellett volna a kis makrancos lovat Ugyanis elszokott az úrfi ettől és kissé furcsállta, hogy a fején van. Olyan 5 perc kellett neki amíg elfogadta a “megalázó” helyzetet és elkezdett ismét örvendeni annak, hogy megyünk valahova.