Hónap: 2008 július

Tegnap az esti séta egy olyan félórával később indult. Nagyon meleg volt kint, és nem akartam úgy járni mint egy két nappal ezelőtt, hogy kelljen keresgéljem az árnyékos helyet, nehogy a nagy melegtől baja essen az ebnek. Végül is felértünk a Fellegvárra, majd találkoztunk ott a kutyásokkal. Volt egy Beagle kislány, azzal rengeteget rohangált, még egy két kutyával forgott egyet-kettőt, végül kikötött megint a picike fehérrel, és azzal játszadozott egy “sarokba”.

Végöl is nem jól értettem én, a pici kutya áprilisi születésű, vagyis három hónapos és pár napos… PrezLee lévén négy… nem csodálkozom, hogy olyan jól egyeznek, hiszen egyazon “ész szinten” vannak kb… A szentbernáthegyivel is játszik, de az már egy icipicit huncutabb mint PrezLee és a mérete miatt erősebb, úgyhogy vele nem játszik olyan sokat.

Már menet is megcsinálta egy párszor, hazafelé gyakrabban azt a figurát, hogy leül és nem akar egy tapodtat se menni semerre. Szerencsére ezek a makacskodásai nem tartanak sokat, és egy enyhe húzásra “megadja magát” és megint elindul.

Tegnap voltak olyan van kedvem-nincs kedvem hangulatváltozásai, egyik percben játszott a következőben mint aki rettenetesen szomorú csak feküdt. Ez a fajta viselkedés nagyjából a fogváltás kezdete óta van… Persze nem biztos, hogy azzal hozható kapcsolatban, de másra nem tudok tippelni.

Tegnap kb fél órával hamarabb érkeztünk meg mint a többiek a játszó helyre. Kicsit még meleg volt, így lazán sétáltunk az árnyékos helyeken és a behívást gyakoroltuk. A gödörbe ahol a kutyák játszani szoktak egy szerelmespár nyalta falta egymást a padon, így nem akartam nagyon betolakodó lenni, megvártam amíg megérkeznek a többiek is. Hamarosan megjött  Cora, a német dog, egy idős magyar vizsla, egy keverék, a pici fehér, a kétlabdás farkaskutya, meg egy 3 éves szentbernáthegyi…Érdekes volt látni azt, hogy a szentbernáthegyi, Paco volt a nagyfőnök a többiek felett, de egyszer sem verekedtek a kutyák. Megmorogta a fiú kutyát, de mivel az sem akart verekedni így nagy hang és sehol semmi alapon elintézték az intézni valókat.

PrezLee-t megszagolgatta, bántani nem bántotta, de PrezLee tartott is tőle a méretei miatt. Jött hozzám, gondolom mellettem biztonságba érezte magát, pedig igyekeztem nem figyelembe venni azt, hogy fél, nem tutujgatni és bátorítani sem. Lecsüccsent mellém és jófiú volt. Ekkor szóltam neki, hogy ülsz, majd fekszik és mivel ügyesen végrehajtotta kapott jutalomfalatot.

A kicsi fehérrel szépen eljátszadoztak, közben megérkezett egy szép óriás Schnauzer , ő is labdázott. Megint egy érdekesség, hogy 3 labdázó kutya egyszer sem ment a másik kutya labdája után. Pedig volt, hogy a Cora labdája pont Bella (a Schnauzer) mellett pattant egyet vagy fordítva, és mégis a kutyák csak kizárólag a saját labdáikkal törődtek.

Egy adott pillanatban megérkezett egy német juhász kan, őt a gazdája nem akarta a gödörbe engedni, de az térült fordult és ott termett. A szentbernáthegyi azonnal intézkedett, és a szaglászás után a német juhász útját állta, egyszerűen nem engedte a kicsikhez menni… Ahogy az közeledni próbált kezdett morogni. Most nem tudom ha véletlen volt az elhelyezkedés, vagy a “falkájához” tartozó kölyköket védelmezte de tény, hogy a német juhásznak nem adatott meg, hogy megszagolja ezeket. Itt is teljesen bakalódás mentes volt az erők eldöntése.

Nem sokkal ezután már volt kellemetlenség okozás… mégpedig egy lüke szuka ugrott neki a kicsi fehér kölyöknek, olyan 50 méterre tőlünk, a gödörből való kijövetel helyén… Kétszer láttam azt a szukát, PrezLeevel is kötekedett, és nem játékosan… csak akkor szerencsére olyan sok kutya volt ott, hogy azonnal valaki mással kezdett rohangálni. Állítólag a kis fehéret egyszer már megharapta a hátán, és most másodszor. Nem hinném, hogy a kicsi fehér gazdija túlozna, hiszen már nem egyszer láttam a kicsit játszani és az ha nyafogott egyet mert valamelyik nagyobb enyhén durvább volt vele mint kellett volna, egyszer sem esett se kétségbe, és problémát se csinált belőle…

Mindenesetre igyekszem azokat elkerülni, legalábbis amíg PrezLee erősebb lesz mint az ő kutyájuk… a keserű szájíz csak onnan jön, ahogy az ilyen gazdik nézik feszítő mellkassal, hogy az ő kutyájuk milyen ügyes… mert letámadott egy kisebbet…

Visszatérve PrezLeehez, mivel játszópajtások kevésbé voltak, hagytam hogy szemlélje a kutyák labdázását, majd dobáltam neki a játékát, visszahozta, megdicsértem. Még egy ülsz, még egy fekszik itt ott, behívások, és eltelt az idő.

De még nem jelentette azt, hogy hazamegyünk… hiszen kedd volt, hát irány a kocsma. Természetesen megint rengeteg ember végigsimizta, ő élvezettel tűrte, majd aludt az asztal alatt. Jó későre értünk haza.

Ma elmentem és vásároltam mindenfélét. Többek között PrezLee kapott egy új nyakörvet, szép pirosat, csak most éppen bőrből valót. Erre azért volt szükség mert rettenetesen tud húzni és attól félek, hogy a kis csattos egy szép napon engedni fog. Ez legalább jó erős és legalább tudom, hogy visszatarthatom mert nem fog elszakadni.

Ugyanakkor kapott egy sárga izét, sündisznó kacsát, nem tudom minek nevezzem, tüskés gumilabda kacsa fejjel rajta. Egy szörny, de őkegyelme nagyon élvezi.

Beszereztem egy fojtó nyakörvet is, olyan szúrósat, de azt nem fogom használni egyelőre… De ha szükség lesz rá akkor biza legyen kéznél. Mert sajnos tele van a város kóbor kutyákkal és ha letámadják akkor legalább ne legyen olyan könnyű dolguk.

Ezután betértem egy újabb boltba, itt kis seprűt és lapátkát kerestem, nem találtam de valami otromba és olcsó sípolós figurákat leltem, amit természetesen megvettem az ebnek. Arra gondoltam, hogy ez nagyon jó lesz ezeket vinni oda ahol más kutyák is vannak… mert PrezLee ugyan nem rágja szét őket, de a többiek is el el kapják és cafatok lesznek belőle. Na akkor rágják ezeket… minden gond nélkül.

Hazafelé jövet egy utolsó helyre kukkantottam be, ahol szőnyegeket árulnak, és meg is vettem egyet ami pont akkora mint a helye. Na jó, egy centivel nagyobb. De legalább nem mind pokrócozunk, mert azt állandóan gyűri össze. A pokróc megmarad a kocsiba és kirándulásokra, mivel van már 3 így mindig tudok egyet kettőt tisztán tartani.

Vasárnap hazafelé jövet megálltunk Feketetón, mivel mindenki nagyon éhes volt. Természetesen miután leparkolták a kocsit, Tibi kiszállt, előre ment és megkérdezte ha megengedik-e, hogy a kutyát a teraszra behozzuk. És megengedték. Ezután bejöttünk, leültünk, a kutya meg azonnal lefeküdt és nekifogott aludni. Nem zavart senkit egy másodpercig sem. Egy adott pillanatban megeredt az eső, de oly nagyon, hogy ránk is csapodott a víz a tető széléről… így egy kicsit betoltuk az asztalt, majd tovább üldögéltünk.

Mondjuk itt önként nem hoztak vizet, de ha kértem volna biztos, hogy azonnal adnak az ebnek inni… nem volt rá szüksége, hiszen nem sokkal azelőtt itta meg a fél patakot. Ellenben nagyon kedvesen megkérdezték, hogy a csontokat nem-e adom oda a kutyának, amit egy zacsiba összegüjtöttek… megköszöntem szépen, és mondtam, hogy jaj nem szabad, ő még túl kicsike ahhoz, hogy csontot egyen… meg ráadásul nem szoktunk neki adni csak tápot. Jó nagyot néztek rajtunk. Hiába na, az embereknek nagyon nehéz megmagyarázni, hogy annak ellenére, hogy a kutya megeszi a csontot, az neki nem egészséges… és nem volt kedvem hosszasan elmagyarázni nekik, hogy miért is nem… de mint gesztus, nagyon tudtam értékelni.

Nagyon bánom, hogy nem készült fotó ezzel a kis majommal a lengő hídon való átkelésről. Mivel most járt ilyen helyen először teljesen fel voltam készülve testileg lelkileg, hogy félni fog… Mert valahol normális lett volna, hogy féljen az ismeretlentől. Mégiscsak jó hosszú, inog, alul egy rács van amire kell lépkedni, ahhoz, hogy ölbe vegyem már túlságosan nagy, illetve azért meg az embernek is illik egy kicsit fogózni átkeléskor. De semmi, ez az eb úgy kelt át a lengőhidakon 3x mint aki a fél életét ezeken az izgő mozgó átlátszó micsodákon töltötte volna…Önként ugrott fel az elején, először is, másodszor is, harmadszor is… amikor már szerintem tudta mi lesz utána.

Ügyesen egyensúlyozott, a harmadik átkeléskor már csak kicsit kellett igazítsak rajta a pórázzal, ne menjen túl gyorsan, illetve meghúzódjunk az egyik oldalon, amíg a szemből jövök valahogy elmennek mellettünk.